Bogár László: Félreinformálva


Korunk sok minden más mellett komplex globális „nyelvi háború” színtere is. A világot meghatározó erők, intézmények, illetve ezek képviselői olyan sajátos metanyelvet használnak uralmuk fenntartására, amelyet csak igen körültekintő dekódolással lehet pontosan értelmezni.

Márpedig az emberek nagy része, éppen e hatalom által, eleve megfosztatott minden olyan eszköztől, amely segíthetné abban, hogy megértse ezt az életét döntő módon befolyásoló, de többnyire feldolgozhatatlanul bonyolult nyelvet. Az alábbiakban arra tennék kísérletet, hogy a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság legújabb, hazánkat érintő országértékeléseit próbáljam meg arra a nyelvre lefordítani, amelyen már talán kicsit érthetővé válik számunkra, hogy mi is a valóságos tétje annak a színjátéknak, amelyet az IMF-fel zajló tárgyalások fedőnév alatt ismerhettünk meg az elmúlt immár több mint egy év alatt. A terjedelmi korlátok miatt ez a kis áttekintés csak vázlatszerű, és csupán a legfontosabbnak látszó összefüggésekre igyekszik kitérni.

Mielőtt ebbe belefognék, rögzíteném, hogy természetesen a magyar kormány is kénytelen ezt a hamis nyelvet használni, egyébként azonnal szétzúzná a globális véleményhatalom, így aztán nincsenek könnyű helyzetben a kormányt támogató társadalmi csoportok sem, hiszen nemcsak az „ellenfél”, hanem a saját kormányuk megnyilatkozásainak megfejtése sem mindig egyszerű feladat. A tárgyalás eleve egy elbeszélhetetlen összefüggésre épül. Nevezetesen arra, hogy az IMF-től hiába várnánk, hogy úgymond „megvédjen” minket a spekulatív piaci erők pusztító hatásától, mert a valutaalap maga is ugyanennek a globális pénzhatalmi struktúrának a megjelenítője.

Ha nem kötünk megállapodást, az a gyors „lezúzást” jelenti a globális pénzpiacok megtorló erői részéről, ha viszont megkötjük, az lassú szétmorzsoltatás lesz az IMF diktátumai által… Szóval máris itt van a szokásos történelmi kutyaszorító! A tárgyalások végtelenbe tartó elhúzása tehát a legbölcsebb dolog, amit a kormány egyáltalán tehet ebben a helyzetben. A most elkészült országértékelés egyébként nem is a tárgyalásokhoz kapcsolódik, hanem intézményes része az IMF-fel fennálló kapcsolatunknak. Az IMF és az Európai Bizottság dokumentumából azonnal kitűnik, hogy a két szervezet most egészen máshová helyezi a hangsúlyokat. Az előbbi sokkal inkább a növekedés kérdéskörére összpontosít, az utóbbi számára pedig változatlanul az egyensúly a központi kategória. Ennek feltehetően az az oka, hogy az Európai Unió uralmi struktúráinak változatlanul az államháztartási egyensúly helyreállítása a szó szerinti létkérdés, az IMF számára azonban egyre inkább a globális növekedés leállása okoz súlyos dilemmát. Erre utal az is, hogy drámai fordulatként éppen az IMF hívta fel a figyelmet a hosszú évtizedeken át éppen általa erőltetett megszorítások hiábavaló voltára.

Bár most Magyarországra nézve mégis – csak alig burkoltan – további súlyos megszorításokat szorgalmaz. A növekedés versus egyensúly kérdésköre az uralkodó globális diskurzustér egyik leginkább elbeszélhetetlen tabuja. Akárcsak számos más országban, nálunk is tragikus módon látszik igazolódni az a régi gyanú, hogy a növekedés és az egyensúly állandó összeütközése az elmúlt negyven év minden változása ellenére ma is ugyanúgy érvényesül, mint bármikor ebben az időszakban. Vagyis ha van növekedés, az menetrendszerűen eladósodáshoz vezet, és ha ennek nyomán helyreállítják az egyensúlyt, akkor meg nincs növekedés, sőt többnyire visszaesés van, mint most is.

Rendszerek, kormányok jönnek-mennek, ám ez az összefüggés – a jelek szerint – marad. Az igazi tabu az, hogy ez nem is lesz másképpen mindaddig, amíg a globális pénzhatalmi rendszer így működik. Ez a ciklikus változás ugyanis a hatalmi rendszer globális működtetésének két fázisa. Az elsőben a globális birodalom bepumpálja a pénzét a lokalitásokba, majd a második fázisban az egyensúly-helyreállító megszorításokon keresztül kiszívja annak sokszorosát, és aztán kezdődik minden elölről. Mivel minden pénz az ő ellenőrzése alatt áll, így eleve csak olyan feltételekkel adja, hogy azt csak folyamatos megszorítással lehet kigazdálkodni.

Az állandóan emlegetett strukturális reformokra – amelyek most is az országjelentések központi elemét képezik – pontosan azért van szükség, hogy az államháztartás rendszerében a bennszülöttek társadalomreprodukciós céljait szolgáló szférák felől egyre inkább a külföldi tulajdonú transznacionális vállalatok, főként nagybankok által kiszívható kamat és profit felé tereljék a társadalom értékáramlatait. A birodalmi hatalmi intézmények – az IMF és az EB – persze sopánkodnak azon, hogy a kormány nem tudja egyszerre csökkenteni a deficitet és az államadósságot, közben pedig gyorsítani a növekedést. Ez utóbbi valójában a kivihető kamatok és profitok fedőneve. Szóval, hogy miért nem képes egyszerre működtetni az első és a második fázist. Mindezt úgy, hogy azért közben a belső társadalmi és politikai feltételek is kiegyensúlyozott fejlődést alapozzanak meg.

Mint mindig, a gazdasági növekedés felgyorsítását mindkét szervezet döntően az itt tevékenykedő transznacionális vállalatok exportvezérelt növekedésétől várja. Vagyis attól a globális bérmunkás-konstrukciótól, amely működési feltételeinek előállítása láthatólag lényegesen többe kerül a magyar társadalomnak, mint amennyi hasznunk e vállalatok itt fizetett béreiből és az államnak fizetett adóiból származik. És ezzel a kör bezárulni látszik…

Bogár László - Magyar Hírlap