Üdvözöljük a Kásler–Orbán csúcstalálkozót




Kásler Árpád döntő, egyben végső lépésre szánta el magát, amikor az alábbi levelet küldte el a miniszterelnöki hivatalnak.





Tisztelt Miniszterelnök Úr!

A gyulai székhelyű, Banki Adósok Érdekvédelmi Szervezetének, mint a legnagyobb „devizaadós” taglétszámmal rendelkező szervezetnek elnöke, azzal a kéréssel fordulok Magyarország Miniszterelnökéhez, hogy február első hetében történő gyulai tartózkodása alatt, szíveskedjék időt szakítani egy személyes találkozásra.

Az ügy fontosságára és halaszthatatlan voltára való tekintettel, a méltatlanul nehéz helyzetbe került adósok problémájának valós megoldásával kapcsolatban, több mint tizenkétezer magyar állampolgár írásos felhatalmazásával kérem a személyes találkozó létrejöttét.

A Miniszterelnök Úr által megjelölt napon és időben, várom a BAÉSZ irodájában, melynek címe:

5700 Gyula, Kossuth tér 1/3

Tisztelettel, Kásler Árpád a BAÉSZ elnöke.

Kelt, Gyulán 2013.01.31.



Eddig a levél, amihez egyesületünk teljes támogatását, egyetértését mellékeljük. 

Mert nézzük csak, miről is van szó?

Nem kevesebbről, mint a Nép hangjáról! Igen, hangozzék ez akár patetikusan, akár így, akár úgy, a helyzet az, hogy helyzet van! Olyan drámai és beláthatatlan végkifejlet előtt álló szociális, társadalmi elégedetlenségi helyzet, amelyben Kásler Árpád a lehető legdemokratikusabb, legbékésebb és a leginkább megoldást kereső lépést tett. Csupán csak találkozni szeretne az ország első emberével, együttműködést, segítő kezet nyújtani neki a magyarországi „devizahitel” tragédia felszámolásához. Nem támadni, nem mocskolódni, nem acsarkodni akar. Párbeszédet kíván.

Párbeszédet, amiben Kásler úr felhívni kívánja a miniszterelnök úr figyelmét arra, hogy a közszolgálati médiában vele már szinte naponta sugárzott és leírt interjúkban elhangzó nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy a miniszterelnök a beszédeit ihlető tanácsadói vagy félrevezetik, vagy ő maga nem jár mostanában a nép között és nem hallja meg a jajkiáltásokat. Amik már akkora lármát csapnak itt „lent” a „megmentettek” körében, hogy az már fülsüketítő, és a Parlamentig hallatszik…

Mert ha valóban meg lennénk mentve, ahogy azt miniszterelnök úrral nyilatkoztatták, akkor én most nem e levelet írnám, hanem szombat lévén a heti nagybevásárlásomra készülnék. Ám ez már csak álom, amíg uzsoratörlesztő részletre megy el mindenem. Vagy tán nyugodtan aludnék még, kisimult idegrendszerrel, és nem a napi túlélési harc tépne, szaggatna, álmatlansággal büntetve. Ha megszabadulnánk a „devizahitel” csapdától örömünnepre készülhetne a hazai kereskedelem, mert elkezdenénk végre vásárolni, olyasmit tenni, amiről évek óta le kellett szoknunk. Nem az akciós – félig romlott? – élelmiszerre ácsingóznánk, hanem lehetőségekkel felvértezve elkezdenénk európai módra élni, munkánkat tükröző méltó jövedelmünk birtokában fejlődni, épülni, fogyasztásunkkal bevételhez juttatni a ma körbetartozásoktól sújtott vállalkozói szférát, és jelentős adóbevételhez juttatni az államot. Vagyis jólétben élni.

A tragikomédia azonban az, hogy a most megszólított ország vezetőink a fentebb vázolt jólétet egyelőre csak önmaguknak biztosítják, húszszorosan, harmincszorosan a mi éhbérünkhöz képest, és nem veszik észre, hogy idelent áradó folyóvá duzzadó, választópolgárokkal teli éhségmenetek hullámzanak a süket fülű Parlament felé, és közben gyilkos örvények ragadják el az adófizető választópolgárokat, olyan örvények, amik mélybe rántanak, ezért küzdenünk kell ellenük. De mi nem küzdeni vagyunk hivatottak, hanem dolgozni, alkotni, közösséget építeni, gyermekeinket a külföldi munkavállalástól visszafordítani, neki itthoni jövőt építeni.

Miniszterúr most egyetlen mozdulattal lecsapolhatja a hamarosan őt is mélyre rántó örvényt, ha ajtót nyit Kásler úrnak, rajta keresztül nekünk is. Több százezren állunk a küszöb előtt, bebocsátásra várva.

Kopogtatunk.

Fekete Kálmán